2024-10-12 15:15
Jelenleg online: 7 fő
Kedvelj minket a Facebookon!
Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő
Boldog, kinek tiszta a lelke, aki számára nem kérdés származása, gyökere, s szíve ritmusára dobban a hazaszeretet.
Boldog, aki honban hazátlan, s mégis otthona az anyaföld. Bár távol él, ezerrel a politika által kijelölt határtól, igaz magyar - hosszú századok óta. Ott éltek ősei ezer éven át, ott nemzette apja, s ott szülte anyja, onnan próbálták elűzni, s lenyúzni a hetedik bőrt is róla.
Ott, Székelyföldön, Csíksomlyón, a csíki havasok árnyékában büszke székely magyarként él sok-ezernyi, a trianoni szégyen óta magára hagyott magyar, akitől még az újkori politika is megtagadta születésének és identitásának igazolását, kinyilvánítását.
Ezer kilométerrel az anyahaza bölcsőtől döntötte el a Janus arcú hatalom, ki született magyarnak, s ki jogosult annak lenni.
Székelyországban azon a napon becsukta szemét szégyenében és haragjában a már sok mindent, de ilyet még sosem látott Nap, s a Hargitát fekete fellegek (s zászlók) árnya borította el.
Már nem is számított, hogy ezerkilencszáz-kilencvenben a félrevezetett hegyi emberek és román ultra nacionalisták, kaszásan – kapásan – pópák által felbőszítve és lerészegítve, a két Bolyait (!) keresve gyilkolták a magyart. Bikaccsal verték ki többek között Sütő András szemét Marosvásárhelyen… nem számított, hogy a megmaradt szeku, az újromán politikai és egyéb megszállók elapasztották az élet legelemibb forrásait, lerombolták az évszázadok alatt felépített falvakat, városokat, eltiltották a legelemibb magyar szót.
Kétezer-ötben a magyar belpolitika a magyar-székely lelkekben nagyobb mészárlást követett el, mint a gyerek és asszonygyilkos Janku ezernyolcszáznegyvenkilencben, kinek büszkeségtől dagadó kebellel magasodik Kolozsváron az erdélyi ég felé bronznagysága, kétszáz méterrel Hunyadi Mátyás szobrától…
Nyolcvan évvel Trianon, tizenhat évvel a rendszerváltozás, s fél évvel az újkori szégyen óta, aki megteheti, akinek nincs mit szégyellni, tiszta lélekkel és szívvel közelíti meg a Királyhágót, s ereszkedhet le a túloldali székely földre.
Mint most, a csíksomlyói búcsúkor, ahol félmillió magyar találkozott a erdélyi magyarral, a hazától a hazába utazva. Ott találkozott a kalotaszegi székely-magyar költő, Orbán György, a zalai tollforgatóval, s ott kapott magyar útlevelet a székely – magyar irodalmi találkozás.
Hármasoltár Csíksomlyó (forrás)
Közel fél millió ember mászta meg gyalog Csíkszeredától (vagy még távolabbról) indulva a Somlyó – hegyet, a Kálvária dombot, s nézett szembe az istentisztelet alatt a csíki havasokkal. S hogy közben mit tett az annyiszor magára hagyott székely góbé? Vizitálta az idegenek szemét, mert a szem tükrének mélye nem hazudik! Nem is látott a vendéglátó becstelenséget a könnyes íriszekben, nem is haragudott, hanem kínált, invitált, ölelt – csókolt a vendéglátó boldogot, s boldogtalant is csak azért nem, mert olyan firma nem volt ott, azon a környéken…
Pünkösd-szombat este, a kálváriajárás után, ott gyülekeztünk Csíkszeredán, ahonnan a bukott rendszer, mert zavarta a szeku székházából a kilátást, egyszerűen eltolatta a helyéről az egyik legszebb, legpatinásabb épületet. Ott, a helyiek közt, a szeredai főtéren.
Nem tudtuk előre, hogy az ünnepi estében merre lesz a hová. Itt is vártak vacsorára, ott is egy koccintásra, ölelésre, székely – magyar szóra.
A tavaszi alkony lopakodva megszállta a völgyet, s a csíki havasok felöl a Hargita megmutatta barátságtalanabb arcát. Csípni kezdett a levegő, harmatossá vált annak a szakálla, bajsza, akinek volt. Nem sokáig. A Hargita hideg szorítását felváltotta a székely ölelés.
Egy pillanat, s már benn is voltunk a barátkozás sűrűjében, s öleset koccantak a csíki szilvapálinkás kupicák. A faszénen sült flekkensült, no meg a három féle húsból készült „mics” megkívánta a borvízzel lecsendesített helyi itókát.
Az asztali áldás után szó szót követett, aztán nóta nótát. Előkerült a hegedű, meg a harmonika, s a székely dallamok átölelték a zalai honvágynótát. A szemekben néha megjelent egy – egy könnycsepp. Ki tudja, tán a pipafüsttől, talán mástól. Székely Ernő, csíkszentkirályi polgármester, a helyi tanácsosok beleláttak a vendégek lelkébe, a csillogó szemeken keresztül, bele a messziről jött kanizsai jó barát lelkébe.
Már nem is volt jelentősége 2004. december ötödikének. Aki ott él, az amúgy is tudja, hogy ő -ott- magyar, aki meg nem, arról meg nem is érdemes beszélni…
*************************************************************
Riersch Zoltán:
Székelyföldön, 2005 december után
A szertefoszló székelyföldi ködben
enged a nyomás a góbé szívében,
december üzenete már történelem.
Dunának, Oltnak rég nem egy a hangja,
s bár mindannyian tudjuk,
nem jól van ez,
van, ki mégis magyarázza,
van, ki most már hiába,
ellene jelez.
De tenni miatta, s leginkább érte:
mindig elhibázza, ki mindig elhibázza.
Ott a csíki Somlyó hegyén otthon voltam,
s itt, a csodás Zalában itthon vagyok.
De ki tudja miért,
tán a közös bűntudattól,
hiányoznak a hágók, a csíki havasok.
A Maros sistergő sietése,
az Olt kacér susogása,
a Küküllő násza az égígérő fákkal,
a szovátai medve,
a pisztrángos patak.
A marosvásárhelyi egykor véres utcán
a góbés bölcselet.
A fogadás varázsának kürtöskalács illatata:
A könnyes ölelés a csíkszentkirályi baráttól,
ki büszkén vállalja és vallja:
ő több száz éve „ott” magyar.
A Hargita ott áll a kezdetek óta.
Ezer éves az identitás, a múlt.
A Székely himnusz történelmi nóta!
Ki ott él, tudja, mióta magyar!
Majd a jövő, ha Isten is akarja:
mindent, - kínt, megaláztatást,
vádat, félreértést, szégyent
örökre eltakar.