Kedvelj minket a Facebookon!

A GYÁSZ NYOLC ARCA

NICK CAVE & THE BAD SEEDS: SKELETON TREE (2016) LEMEZKRITIKA

 

„A hangommal hívni foglak” – énekli Nick Cave és zenekara a legújabb, frissen megjelent albumán. Az egykori postpunk lázadó több évtized alatt egy komoly, nemzedékeket megmozgató szuggesztív előadóvá nőtte ki magát. Már nem lepődünk meg azon, hogy az énekes-zeneszerző szinte mindegyik lemezével tovább tágítja azt a szimbólumokból, bibliai, mitológiai és történelmi elemekből felépülő egyedi megszólalásmódot, amelyhez az első lépéseket a kilencvenes évek elején tette meg. Minden albummegjelenés egy kultikus eseménynek tekinthető, amely során a zenekar egyre magasabbra emeli művészetét.

Nick Cave nem az az előadó, akit mindennap meg lehet hallgatni, hanem inkább egy olyan csendestárs bontakozik ki a dalokból, aki elgondolkodtat, meghökkent és rávilágít – mindig a megfelelő pillanatokban.  Legutóbbi albumával elvezet minket a lelke legmélyebb régióiba olyan dalokkal, amelyek sokkal személyesebbek és emberibbek, mint a korábbiak. Itt már nincs szükség tragikus balladákra, villamosszékre, bűnre és gyönyörre, hanem csak arra a lecsupaszított jelentéstartalomra, amely a személyiség legrejtettebb lényegét hivatott megmutatni. Ezúttal a gyászé, az elmúlásé a főszerep, azonban teljesen másképp, mint korábban.

Nick Cave mindig is híres volt arról, hogy életének örömeit és szomorúságait dalai segítségével tárta a közönség elé. Eddig utalásokban, elejtett félmondatokban, most viszont ezek helyébe az érzésvilág fájdalma és tehetetlensége lépett. A Skeleton Tree nagyszerűsége ebben rejlik, hogy nem a narrátort mutatja be, aki a maszkja mögül szőtte bele saját magát más emberi sorsok történetébe, hanem magát az előadót. A művészi kifejezésforma megváltozásának az oka az egyik ikerfiának elvesztése, aki tavaly nyáron esett le egy szikláról. A halál kérdése és megközelítése eddig minden oldalról bemutatásra került, ezúttal viszont valóságként van jelen. Egy olyan fogalom, amelyet fel kell dolgozni, el kell gyászolni és a végén el kell engedni.

Valószínűleg Cave célja is ez lehetett a lemezzel kapcsolatban, amely egy különleges meghívás, egy „tetemre hívásra”. A komor, már-már kísérteties, ugyanakkor éteri hangvétel újdonság az előadó életművében, akár szólólemeznek is tekinthetjük, hiszen a zenekar tagjai Warren Ellis, hegedűs-mandolinjátékos kivételével diszkréten a háttérbe húzódva hagyják Cave ötleteit megvalósulni. Az elektronikus effektek, kísérteties vokálok, valamint a sötét éteri ambient zörejek különleges közeget teremtenek, amelyek felett Cave megtörten, ugyanakkor reménykedve szólal meg, és ad számot a gyászáról, a kétkedéséről, valamint a végtelenbe vetett hitéről.

A szokatlanul rövid, alig harminckilenc percet számláló nyolc dalból álló zeneanyag az élet és a halál kapcsolatát boncolgatja. Meghallgatásakor olyan érzésünk lehet, hogy ezen, a két világot összekapcsoló, árnyékba borult határterületen bolyongunk, és az érzések, amelyek felgyűltek bennünk, szépen lassan kifolynak belőlünk. A Jesus Alone egy remek invokáció, amelyben társul hív minket a sötét utazásához; pontosabban önmagához szól, és nem rejti véka alá azt, ami a fiával történt.

 

Az égből hulltál alá, és a földbe csapódtál”

Rings of Saturn egy loop-okkal kísértő monológ, amelyben az álom, mint egy sötét folt, terít be mindent.  A lemondó hangvételű Girl in Amber az időtlenséget, a lassú belenyugvást sugallja, valamint azt, hogy az idő kereke nem fordítható vissza.  

„ Ha menni, akarsz, ne szólj semmit, csak hagyd, hogy a világ tovább forogjon”

Annak ellenére, hogy azt a kiváltságot kaptunk, hogy beléphetünk ebbe a világba, nem szabad sem megszólalnunk, sem együttérzésünkről biztosítani Cave-t, aki csak annyit szeretne, hogy megértsük őt, és nem többet.

Magneto óraként lüktető loopjai ismételten egy elidegenítő közegben fogalmazzák újra a veszteséget, ezúttal a szeretetet és a ragaszkodást helyezve az előtérbe. Az Anthrocene talán a legszokatlanabb dal a korongon, amely kegyetlenül mondja ki azt, hogy „nincsenek időt álló dolgok, minden eltűnik, hiszen ez már az emberek kora”.

Eddig utalásokból és metaforákból érezhettük, miről is van itt szó, az I Need You-ban viszont minden a helyére kerül. A dal, amely, ritmikája alapján altató is lehetne, egy szívet szaggató sirató, amelyben egy megtört apa, aki már nem a szóképek mögül akar utalni belső, darabokban lévő világára, sírva nevezi nevén a fájdalmát, és ezzel a tudattal vesz búcsút.

Elsa Trop közreműködésével készült el a lebegő hangvételű Distant Sky, amely első pillantásra egy népdal és egy templomi zsoltár líraiságát idézi fel. Azonban itt jóval többről van szó, hiszen igazi megkönnyebbülés nélkül számol le az illúziókkal. A zenei anyagot záró címadó dalban pár pillanatra a Boatman’s Call letisztultsága jelenik meg, jelezve azt, hogy az élet megy tovább a fájdalom és a mindennapi szembesülés ellenére.

A Skeleton Tree nagyszerűsége abban rejlik, hogy egy egyedi, eddig szokatlannak számító megszólalásmóddal sikerült megújítani azt a zenei és szövegvilágra jellemző közeget, amelyben eddig a Bad Seeds mozgott. Annak ellenére, hogy a fájdalom hálójában töltöttünk el majdnem negyven percet, egy remekmű részesei lehettünk, amely remélhetőleg nemcsak Nick Cave és szerettei, hanem a zenehallgató közönség számára is könnyebbé teszi azt, amit józanésszel nem lehet könnyen elfogadni. Tízpertíz.

Portré: Julio Enriquez via Visualhunt / CC BY

Borító: Magneoton engedélyével