Amikor egy évtized véget ér, egy korszak lezárul akkor egy zenekar számára el kell indulni valamerre. Az új utak vezethetnek szokatlan, eddig nem ismert formákhoz is a megújulás jegyében. Azonban az sem ritka, hogy a teljesen új koncepció helyett a gyökerekhez való visszatérés kerül az előtérbe. Ez történt a Grateful Deaddel is a hetvenes évek legelején. A legendás amerikai formáció negyedik, 1970-es stúdióalbuma, a Workingman’s Dead ahelyett, hogy tovább vitte volna az előző három lemez pszichedelikus, elvontabb, kísérletező világát, egy éles váltással a country, az americana és a blues jellegzetességeivel kezdett el újra dolgozni.

2020 júliusában jelent meg a Workingman’s Dead ötvenedik évfordulóra kiadott háromlemezes deluxe változata. Az igényesen kivitelezett digipack kiadvány az eredeti album feljavított változata mellett tartalmaz egy teljes, eddig csak részleteiben megjelent kétlemezes koncertfelvételt is.

A Grateful Dead, amellett, hogy a hatvanas évek második felének jelentős formációjaként meghatározta a korszak zenei irányvonalát, egy igazi különutas formáció volt. Az anyagi érdekek helyett a közönséget helyezték előtérbe, akikkel a közvetlenségre törekedtek; a számtalan ingyenes koncertek során nem az anyagi haszon számított, hanem elsősorban a zenei élmény, amelyet az együttlét varázsa és a korszak eszméinek megélése tett még különlegesebbé.

Az első három sorlemezen még a hatvanas évek végi pszichedelikus trendek domináltak, azonban itt, a Workingman’s Deaden már egy letisztult hangzás bontakozik ki. A visszafogottabb és az akusztikusabb hangszerhasználat és a nagyszerűen kidolgozott többszólamú énekszólamok már egy érett csapatot mutattak be, akik meglepően ügyesen hozták előtérbe a megújult hangzást olyan módon, hogy mind a rajongótábor, mind a kritikusok elégedett voltak az itt hallható dalokkal.

A borító visszafogott szépia árnyalatai és a képen látható zenekari tagok öltözéke és beállása egy olyan, már-már elfeledett, évtizedek alatt alig változó Amerika-képet hozott vissza a köztudatba, amely hosszú ideig meghatározta a vidéki munkások életét távol a nagyvárosoktól. A korongon hallható kilenc dal mindegyike egy-egy önálló életre kelt zsánerkép, amely nemcsak azt mutatta meg, hogyan boldogultak, dolgoztak, szerettek, éltek és haltak meg ezek a férfiak, hanem azt is, milyen hatások érték a zenekart az elmúlt öt évben.

A korongot nyitó Uncle Joe-s Band egy akusztikus country dal, gyönyörűen kivitelezett többszólamú énekkel, amely egyszerre idézi fel egy vásári forgatag hangulatát valamikor a XX. század első felében, és szólítja meg a koncertre várakozó zenekar rajongótáborát – ezzel is tisztelegve a hatvanas évek napfényes hangulata előtt. Ezzel szemben az intim hangvételű blues High Time sorai közül már egy románc végének búcsúja bontakozik ki, amelyben a férfi, aki munkásként dolgozik, könyörög partnerének, hogy ne szakítsanak. A tempós, már-már önfeledten vidám hangulatú Cumberland Blues-ban a munkába induló férfi búcsúzik partnerétől, és elmereng azon, mennyire kevés a bér és nehéz az élet a szénbányákban. Hasonló gondolatokat fogalmaz meg a szikár rockdarab, az Easy Wind is, amelyben egy, a vasútnál dolgozó munkásember napjába pillanthatunk be, aki a mindennapi élet robotjával szemben még meglátja a szépet, és vágyik arra, hogy megtalálja kedvesét, és új életet kezdhessen.

 A lemez legszokatlanabb színfoltja a rádióbarát ballada, a Dire Wolf. Ennek könnyed hangvétele teljesen ellensúlyozza a dalszöveg komorságát; egy téli éjszakán a dal narrátora egy farkassal kártyázik és veszti el az életét, hiába könyörög ellenfelének, aki nem más, mint az Ördög.

A lemez sokszínűségében olyan témákat is találunk, mint a haldokló fekete öregember gondolatainak csapongására épülő blues, a Black Peter, de még figyelemre méltóbb a tempós New Speedway Boogie. Ez utóbbiban a zenekar a hírhedt, halálos áldozatokat is követelő 1967-es Altamontban tartott ingyenes koncertre emlékezik vissza. Ezen a napon olyan neves formációk játszottak, mint a Rolling Stones, a Santana, a CNS&Y és a Jefferson Airplane, azonban a Grateful Dead utolsó pillanatban úgy döntött, hogy nem lép fel a közönség soraiban uralkodó káosz és a helyszínt biztosító Hell’s Angels-tagok erőszakos viselkedése miatt. A média támadásának célkeresztjébe került zenekar ebben a bluesdalban emlékezik meg az esetről, és fejti ki az álláspontját döntését illetően, frappáns választ adva az újságíróknak.

Végül pedig a lemezanyagot záró dinamikus Casey Jones-ban egy kokainfüggő mozdonyvezető gondolatvilágába tekinthetünk be, aki hosszú vonatútján már nem tudja megkülönböztetni a valóságot a látomástól.

A Workingman’s Dead ötvenedik újrakiadása az eredeti album mellett tartalmazza még az egyik New York-i fellépést is, amelyet a Capitol Theaterben rögzítettek 1971. február 21-én. A koncert hanganyaga igazi kuriózum, amely amellett, hogy kristálytisztán szól, kiválóan mutatja be azt az átmeneti időszakot, amely a hatvanas évek elvontabb dalait köti össze a későbbi évek blues-os, rockosabb hangvételével. A korai időszakot három tétel képviseli, a frissen megjelent American Beautyról három, az eggyel korábbi Workingman’s Deadet pedig négy dal (Uncle John’s Band, Cumberland Blues, Easy Wind, Casey Jones) hallható az eredeti felvételeknél jóval szabadabb, közvetlenebb megközelítésben. A főszerep azonban a feldolgozásoké; hallhatjuk a legendás Kris Kristoffersson-dalt, a Me and Bobby McGee és a Chuck Berry által sikerre vitt Johnny B. Goode átértelmezéseit, de olyan népdalokat is Dead-esítve, mint az I Know You Rider és a Cold Rain and SnowA

A legendás formáció negyedik sorlemeze egy fontos mérföldköve nemcsak a zenekar életművének, hanem a rockzene történetének is. A Workingman’s Dead amellett, hogy a régi idők Amerikájába kalauzol el, nagyon sokat árul el azokról a hatásokról és érzésekről, amelyek a hippikorszak utáni útkeresés során érték a zenekart, és kiválóan képezi le azt a korszakot, amelyben a régi, Woodstock-os idők ragyogása még mindig érezhető az új formák és megoldások mellett.

Lemezborító forrása: Magneoton

A kiadvány megrendelhető itt.