Riersch Zoltán, Krúdy Gyula-díjas író, költő

Letudtuk az idei farsangot. Elégettük a tél szalmabábuját…

A vasárnapi, a mohácsi busójárás, az egyéb helyeken elégetett - telet jelképező szalma-bábuk , a fatönkhúzások, az utolsó maszka, - alapítványi, és egyéb bálok letudtával kifejeztük igényünket a tavasz eljövetelére. Bár nem volt olyan kegyetlen az idei tél, mint az előző, - elég volt belőle.

Jöjjön a kikelet, nyíljon a tavaszi kikerics és az ibolya – ha már két héttel ezelőtt a Teremtő belekóstoltatott bennünket a hóvirágos tavaszillatba.

Az idei esztendő Húshagyókeddjének előszobájában hangulatrontóan, szürkén és reménytelenül esik az eső. Odakint az utcákon esernyővirágok nyílnak,. Színesen, s feketén. Színesen, mert azért szépek voltak a téli ünnepeink; feketén, mert az idei télre, leginkább a szürkeség volt a jellemző, nem a hó, fehérén csillogó aranyló fény…

Hamvazószerdától kezdetét veszi a böjt, a ráhangolódás a kereszthalál szentségének, jövőnk – mindenségére, és a húsvéthétfői megváltói útmutatásra…

Az isteni – örök élet –, és a feltámadás reménye, egyben, és áttételesen, valami újnak is a kezdete. Úgy a hitünkben, mint odakint a természetben. Az eredendő bűnünk újkori megváltása miatt, hisszük a kereszthalált és a feltámadást: reggelünk, nappalunk, s éjszakánk után, várjuk a fényes hajnalok ébredését, mint a természet, a téli sötétség után, a tavaszi hajnalpírt, s a kikeletet.

De az eljövetelig asszonyaink néphagyományaink, babonáink, szokásaink miatt, még hál’ Istennek, megsütik a húshagyókeddi csöröge, és forgácsfánkot, a farsangi szalagos fánkot - lekvárral, csokoládéval -, ropogósan és ízesen. Öregjeink és fiataljaink beöltöznek télriasztó és űző maszkaruhába: a szokásaink miatt, s hogy jó és követendő szokásainkat, ne feledjük, mint, sajnos annyi minden mást, ami a mi életünkkel, kultúránkkal, gyökereinkkel, létünkkel és nem létünkkel összefügg – gyermekeink, unokáink, hazánk öröksége, és az értékes örökség megőrzése miatt. Mert kultúránk, s szokásaink öröksége, egyben stafírungunk is, amit mi bizony viszünk magunkkal a sírig.

Szobám télkesernyés levegője cserére vágyott. Kitártam ablakom, gondolataim, és a szürke esőtől páradús levegő előtt. A beáramló ózon illatában, valami, kellemesen furcsa aromáját éreztem a nehéz levegőnek… Könnyű volt megfejtenem a titkot, a pavlovi reflex, és az orrom segített. Szomszédom nyitott ablakából porcukor, lekvár, és az olajban sülő forgácsfánk illata köszönt rám… Már nem is érdekelt, hogy odakint, szürkén és szomorúan esett az eső… nekem jókedvem lett… nem is tudom, vajon mitől?

 ***

Itt a tavasz, itt a tavasz

Az éji kéj - sötétet

feledni vágyva

a nyújtózó horizonton

bíborban pirkad a másnap.

A réveteg hajnal szemében

száz s ezer szikra lobban,

napfény - fáklya gyúl a világra:

a reggel dalra fakassza

a pacsirtát, s a remegő rigó

rárikolt a százszorszép

sárga, piros, kék virágra:

itt a tavasz, itt a tavasz!

***

mikor kankalinkék volt

felzaklat a sosem múló januári tél

türelmetlenségem égeti a belsőm

belülről jön mint a magányos gondolat

szemközt a türelmes tavasz valósággal

kimostam belsőm téli szutykát

mégis látszanak a foltok

birkózom a fagyos erénnyel

s lassan belém költözik a csend

a téli éjben jégben fészkel a feketerigó

rég nem felesel vele a szemtelen cinke

istenem rég de csoda – csoda szép volt

mikor bordó majd kankalinkék volt az égbolt