Kláris Nívódíjas író, a nagykanizsai Piarista Iskola nyugdíjas tanára, a Dr. Takács László Irodalmi Kör elnöke

Bágyadtan simogat a tavaszi napsugár,

Az út szélén pálmafa integet.

Emberek sora a paloták között.

Még nem gomolyognak viharfellegek.

A tömeg vár – nem tudja, mire,

Üres agyak, kő a szív helyén.

Nem értik, nem is fogják soha,

Hogy Istent áldoztak a Koponya hegyén.

És szétszakadt a szentély függönye,

És felmordultak a távoli hegyek,

Ijedten rándultak össze a

Kereszt tövénél ácsorgó emberek.

És sötét lett, és egy pillanatra

Felrémlett, milyen lesz a pokol.

A kereszt alatt, fiát siratva

Egy anya lelke csendben haldokol.

A feszületen a férfitest ernyedten lóg,

A vér megalvadt átdöfött tenyerén.

A sok üres lelkű máig nem érti,

Egy Istent öltek a Koponya hegyén.