Avagy Kati és a kerek perec...

Van, amikor az ember éppen pontosan nyomorultul érzi magát. Így volt Kati is ezzel, ahogyan ült egy padon és lóbálta a lábát. Szakított a barátjával, csalódott, és búcsút intett a pasinak. Kati bizalma végképp elszállt, s hiába ő repítette ki a fiút a kapcsolatból, iszonyúan fájt neki, és legalább egy lúzernek gondolta magát, az önbizalma is igen rendesen megingott. Úgy érezte, a magánélet nem neki való. Minden téren sikeres, önálló, eredeti, kreatív, még talán szép is, de nem biztos; csak a magánélet, az mindig bukta. Lúzerség az egész. A vége mindig sírás. Kati most minden csúnyát és rosszat gondolt magáról.

Egy parkban ücsörgött a testvére gyerekeivel. A kislánnyal sokat szokott beszélgetni, most is odahuppant a gyerek hozzá. A kislány szülei túl vannak egy eléggé csúnya váláson (persze milyen is lehet egy válás, ha nem csúnya), azóta már mindketten találtak partnert, de rengeteg harc, keverés, kavarás, elköltözés és visszaköltözés volt az anya és új partnere kapcsolatában.

– Képzeld, Kati, anyu és Péter összeházasodnak!

Kati felvonta a szemöldökét.

– Tényleg? Hogy hogy? Jaj, de örülök! – mondta meglepődve, de örömmel.

­­– A napokban. Mennek nemsokára a hivatalba, vagy ilyesmi, tudod, arra a helyre, ahol csak aláírják, és csak kis ünnepet tartanak – mondta a kislány mosolyogva, boldogan.

– Tényleg? - ismételte Kati ugyanazt a kérdőszót, mint akinél megakadt a lemez.

­– Igen, és nagyon örülök, szeretnék egy kistestvért! – Csak mosolygott a kislány boldogan, ahogyan ilyenkor csak a gyerekek tudnak.

A gyerek továbbszaladt, kergetőzött boldogan, boldog volt, és attól is boldog volt, hogy ezt a nagy boldogságot megoszthatta. Kati ismét a gondolataiba merült. Megházasodnak. Úgy ismételte ezt a szót, mintha valami gyógyíthatatlan betegséget kaptak volna, amiből csak a halál jelenti a megnyugvást. Én meg senkinek se kellek. Vagy de. Olyanoknak, akik nekem nem kellenek. De hol a hiba? Lúzer vagyok. Nagyon válogatós vagyok. Nem. Nem is való hozzám senki. Talán ez az igazság. Nem is lesz nekem soha párom...

Felnézett, és tovább gyönyörködött a tavaszi napfényben. Épp elfeledkezett már egy kicsit a gondokról, amikor egy baratnőjét látta meg az út másik oldalán. Alig ismert rá Pannára, hosszabbított szőke haja lett, piros rúzs, zöld kisbőrönd, nagyon menő és színes volt az egész ember, nem úgy, mint Kati, aki csak egy szimpla copfot volt képes reggel összefogni a feje búbján, és talpig feketében nyomta végig a napot. Szóval Panna. Maga a szín és a boldogság. Iszonyú jól nézett ki.

– Panna! – kiabálta át Kati. Panna máris fordult felé széles piros mosolyával, napszemüvege fényesen csillogott a napon, épp, ahogy a reklámokban szokott.

– Hello! Hogy vagy Kati, mi újság?

­­– Ó, minden rendben, kicsit fáradt vagyok. Nagyon szexin nézel ki, na, mi van veled?

­­– Megyek, utazom - válaszolta az előző, még szélesebb piros mosolyával. – Jó helyre, ma lenyomom a napot és usgyi haza se megyek. Ugye milyen szép az idő? Hawaii, péntek, lamúr.

­­– Ah... de jó, nagyon jól nézel ki! Azta! ­ – Kati ennél többet nem is tudott mondani. Csak tátotta a száját, hogy hogy meg tudnak változni az emberek kívülről is. Hihetetlen...

El nem tudta képzelni, hogy ő hol rontja el ezt a dolgot. Kati ugyanis hazudozókat, vagy hatalommániásokat, vagy még nála is lúzerebbeket fog ki. Hol rontja el? Konkrétan, fogalma sem volt. Mindenesetre teljesen nyomorultul és lúzernek érezte magát. Tanácsra, valamire vagy valakire szüksége van, aki megmondja majd neki a tutit. Úgy döntött, megkérdezi a "nagy öregeket", az öreg barátnőit a régi munkahelyről...

A második rész itt olvasható: Avagy "ETETNI KELL A BESTIÁT​!"