A mai írásomban tovább boncolgatnám a zenehallgatási szokásainkat, miként fogyasztjuk, miként fogadjuk be, és kiélvezzük-e igazán a zenét. Most elsősorban a rögzített zene apropóján, hiszen a technológiák fejlődésének köszönhetően a zenehallgatásaink nagy részét ma már nem a koncertek, élőzenei hangversenyek teszik ki.

Tudjuk-e, miként lehetséges ez, kik voltak az úttörők, hogy jutottunk el az iPod lejátszóig? Néhány fontosabb momentum az eltelt mintegy 150 év távlatában.

A technika égig érő fájának, vagy inkább felhőkbe vesző toronyépületének  alapköveit mindenféleképpen Thomas Edison a Fonográf (1877) és Emil Berliner gramofon (1888) és hanglemez szabadalmaival tették le.
Később ezen találmányok csiszolásával, fejlesztésével tették lehetővé, hogy otthon meghallgassuk kedvenc zenekarunk bakelitlemezét. A magnókazetta szabványosítása már a „walkman” lehetőségét hozta el.

Az analógtechnológiát képviselő vinyl-lemezeknek és magnókazettáknak korlátjaik voltak. A lejátszásuk minősége az idő múlásával romlott, sérülékenyek voltak, további reprodukciójuk lehetetlen, vagy nehézkes volt. Kellett valami! A számítástechnika megjelenésével megtanultuk a „digitális” szót, elkezdtünk mindent digitalizálni. A sokszorosításban is igazi forradalmat hozott, jött a CD, és elsöpörte a jobb dinamika tartománnyal rendelkező bakelit lemezeket. De ez nem volt elég, a digitális technológia két különböző irányt vett, és mint már annyiszor, itt is a „rosszabb” győzött. Ugyan megszületett az SACD és az DVD-Audio, melyekkel igazi, szinte tökéletes zenei élményben lehet részünk, mégis az mp3 és különböző tömörített hanganyagok terjedése lett az általános, és ma már leggyakrabban hallgatott lejátszott zenei formátum.

A mai, elsősorban városi ember naponta annyi élvezetet vesz magához, mint régebben akár egy hónap alatt. Nincs időnk feldolgozni, már kapunk is egy másikba bele, nem élvezzük, inkább csak habzsoljuk, és halmozzuk.

Így van ez a zenehallgatással is, hiszen, miközben szól a dal, több dolgot is csinálunk párhuzamosan, de sajnos egyik cselekvésünkre sem figyelünk oda részleteiben. Mondhatnánk azt is, hogy nagyon kis hatásfokkal fogadjuk be egy-egy pillanat valódi értékeit.
 
A klasszikus értelemben vett zenehallgatás a felgyorsult világunkban kivesző félben lévő elfoglaltság. Képzeljük csak el: ülünk egy fotelban szemben a hi-fi toronnyal, behelyezzük kedvenc zenekarunk nagylemezét, és a korong elindul… Hallgatjuk, úgy, ahogy kell, az elejétől a végéig, a dalok eredeti sorrendjében, ahogy azt annak idején a stúdióban a zenészek és a zenei producerek megálmodták. Adnánk magunknak ennyi időt? Próbáljuk csak meg! Egy hanglemez 50-60 perc hosszú, tehát ennyit kellene kibírnunk telefon, közösségi oldalak, internet, sms nélkül.
Ugye nem is tűnik lehetetlennek – Tegyünk egy próbát!

Képek forrása: MIKI Yoshihito. (#mikiyoshihito) via Visual Hunt / CC BY, phonogalerie.com via Visual Hunt / CC BY-SA valamint dogulove via Visual Hunt / CC BY