Kedvelj minket a Facebookon!

ZENÉSZNEK LENNI JÓ - 1. RÉSZ

EXKLUZÍV INTERJÚ MAGAMMAL

 

Ha nem ismerném magam, azt mondanám, nagyon egoista dolog az embernek saját magával riportot csinálni. De aki igazán ismer, az tudja, hogy egész eddigi múltamban, ahol csak lehetett, kerültem a felhajtást magam körül. Sokan csináltak már riportot velem, legtöbben jó szándékkal, így nem is szeretném felülírni a munkájukat. Több alkalommal előfordult, hogy nagyon tájékozatlanok voltak, ezért a standard kérdéseket tették fel: „mik a terveid”, vagy nagyon leszűkítve kérdeztek az adott produkcióval kapcsolatban, aminek épp a részese voltam.

Mikor is kezdtem zenélni?

Öt éves koromban, a szüleim felfigyeltek rá, hogy nagyon érdekel a zene. Minden gyerek énekelget, de én cserfes kislány voltam és legtöbbször a mondanivalómat egyszerűen elénekeltem. Az első szerzeményeim ezek voltak. Négyen voltunk testvérek, három bátyám és én. Nem vetett fel minket a pénz. Viszont a szüleim kalandvágyó emberek voltak, és gondoltak egy nagyot. Eladtak minden mozdítható dolgot a lakásból, a bútorokat is beleértve és vettek egy pianínót. Egy hónapig matracokon aludtunk, aztán részletre vettek bútorokat. Viszont ott volt a gyönyörűséges, csillogó bársonybarna zongorám. Anyám kézen fogott, szorosra fonta a rakoncátlan hajam vasalt masnival, és elvitt beíratni a zeneiskolába. A szokásos felvételi ritmus és énekgyakorlatok után, megkérdezte a tanárnő: Valika, mondd, milyen hangszeren szeretnél játszani? Szinte hatásszünet nélkül rávágtam, hogy hegedűn. Anyám zavartan magyarázkodott egy kicsit, maradt a zongora.

 

 

Vajon megmaradt az érdeklődésem, amikor már szolfézst kellett tanulni és naponta gyakorolni kellett?

Imádtam zongorázni, helyenként apám és a szomszédok agyára mentem (panelban laktunk…). Az olimpiák és a világbajnokságok közvetítésekor szigorúan limitálták a gyakorlásom mennyiségét, mert apám szerette volna normális hangerőn hallgatni. Nagyon gyorsan fejlődtem. Olyan 10-11 éves lehettem, amikor Kati néni, a tanárnőm, olyat mondott, amit soha nem felejtek el. Szigorú, de nagyon melegszívű volt. Az egyik óra után mellém ült, azt hittem megint tövig vágja a körmöm. De finoman átfogta a kezeim, és azt mondta, minden tanár életében van egy diák, akiért érdemes volt tanítani, akár 40 évet. Ez a diák számára én vagyok. Igazából nem meghatott, hanem lendületet adott. Többek között olyan lendületet, amit szegény Kati néni megemlegetett. Úgy egy év múlva, az éves növendékhangverseny valamiért nagyszabásúbb volt, mint a többi. A debreceni Aranybika szálloda Bartók termében tartották. Kiemelten tehetséges növendékek játszhattak. Én voltam a legfiatalabb, de főiskolások is voltak. Szigorúan két darabot játszhatott mindenki a borzasztóan illusztris vendégeknek. A játékot követően egy rövid meghajlás után le kellett sietni a színpadról. Nagyon merev koreográfiája volt az egész rendezvénynek. Le is játszottam a két darabot, majd meghajoltam. Nagyon nagy tapsot kaptam, nyilván a koromnak és a repkedő loknijaimnak is köszönhetően. Gondoltam egy nagyot és visszaültem a zongorához. Kati néni halálra vált arcára vetettem egy pillantást, majd cseresznyére szorított szájjal eljátszottam egy általam komponált kis zsengémet. Szegény tanárnőmet talán az mentette meg az infarktustól, hogy újabb nagy tapsot kaptam utána hatalmas nevetés kíséretében. Akkor már nem bízta a véletlenre a dolgot, feljött értem a színpadra, és kézen fogva lekísért.

 

 

De most ugorjunk egyet, mert a kamaszkor beütött nálam is.

Egyértelmű volt a zeneművészeti szakközép. Mondhatnám, hogy tárt karokkal vártak. Ám tomboltak a hormonjaim és az állatok iránti olthatatlan szeretetem. Ellenálltam, de titokban. Nem akartam az elvárásoknak megfelelni. Suttyomban beadtam a jelentkezésem a pallagi mezőgazdasági szakközép iskolába, állategészségőr szakra. Úgy döntöttem, állatorvos és zongorista leszek, egyszerre. Fel is vettek, nem tudom érzékeltetni a hatást, ami anyámat és Kati nénit érte, amikor megkapták az értesítőt. Apám kubista szemlélettel csak annyit mondott: hasznos szakma, csak csináljam jól. Muszáj elmondanom róla, hogy művészember volt. Szakmáját tekintve cukrász, de mellette festett, méghozzá gyönyörű képeket. Az eladott képeiből tudtunk nyaranta Balatonra menni. Hosszú és fájdalmas lenne részletezni az ott eltöltött egy évem viszontagságait. Az idealizált kép, ami a fejemben volt cicákról, kutyákról, lovakról, amint suttogóként kezelgetem őket, ősrobbanásként hullott szét, amikor hajnal négykor krumpliföldre kellett menni kapálni. Akkora volt, hogy láttam a föld görbületét. Az első éves szakmai órák rémálmok voltak számomra, pedig teljesen jogos ebben az iskolában. Száz szónak is egy a vége, menekültem vissza a zongorámhoz, csak úgy porzott utánam a termőföld.

Mi tántorított el a klasszikus zenétől?

Semmi. Csak szélesítettem a látóköröm. „Beficcent” még két év jazz is Potyók Balázsnál, miközben kinőttem egy viharos kamaszkorból. Regénybe illő volt, talán majd egyszer egy külön cikkben… (Nem véletlenül írtam erről a témáról.) Nagyon korán, 17 évesen megismerkedtem Gömör Lacival, az akkori Solaris dobosával. Akkortájt játszották a búcsúkoncertjüket, és alakultak Napoleon Boulevard zenekarrá. Lenyűgözött az élmény! Hozzá is mentem feleségül, született egy fiunk, Kristóf. A házasságunk hét évig tartott, meghatározó lett ő, és a zenekar is a későbbi pályafutásom során. Nagyon újszerű és izgalmas volt a stílus, amit a Napoleon Boulevard képviselt. Vincze Lilla különleges hangja egy addig teljesen szokatlan hangzással, szövegvilággal. Erdész Robira mentoromként tekintettem. Lehetőséget kaptam, hogy már a kezdetektől megjelenhettek szerzeményeim a lemezeiken. Nem tüntettek fel, mint szerzőt, nem akartak kételyeket a fejekben, hiszen én hivatalosan nem voltam tagja a zenekarnak. Tulajdonképp külsős voltam, nagy megtiszteltetés volt, hogy korongra kerülhettek dalaim, szövegeim. Közben Szentendrén rádióztam, egy zenei műsorom volt. Nagyon jó kis riportokat is csináltam zenészekkel, igazán élveztem. A 1989-es Cannes-i fesztiválra a Mylord feldolgozását ketten csináltuk Cziglán Istvánnal, aki sajnos azóta meghalt. Sokat tanultam tőle is, ő vezetett be a zenei számítógépes programok használatába már a kezdetektől nagy-nagy türelemmel.

 

 

„Legyetek jók, ha tudtok!”

A zenekar feloszlani látszott, sok sikeres év, lemez és koncert után. Ám Gömör Lacival, Kollár Attilával és Pócs Tamással úgy döntöttünk, folytatjuk. ’90-ben megjelent a Legyetek jók, ha tudtok című album, Könczöl Szilvivel és Vámos Zsolttal kiegészülve. A hangmérnöki munkákat Erdész Robi csinálta. A dal érdekesen született. Egyszer éjszaka nem tudtam aludni, rám nem jellemző módon. Ezt a filmet adták, és annyira tetszett nem csak a dal, hanem az egész hangulata, üzenete, hogy elhatároztam, felhasználom egy zenémhez. A fő témát refrénként ültettem be, a verzék viszont saját szerzeményeim. Egy kis unikum a dallal kapcsolatban, hogy bár „csak” a refrénjét használtam fel, egyetlen fillér jogdíjat sem kaptam érte. Úgynevezett authorizációt kellett kérni Branduarditól, a filmzene szerzőjétől, hogy megjelenhessen feldolgozásban. Meg is kértem a jogvédőn keresztül. Jött is a telefon, hogy megérkezett. Hurrá, bementem az irodába, ahol éppen csomagoltak, mert akkor költöztek el a Vörösmarty térről. Kiderült, hogy a nagy költözködésben elkeveredett valahol az engedély, másodszor meg nem küldték el, mert berágtak az Olaszok.

 

 

Az, hogy én énekeltem el, tulajdonképp véletlenül történt. Már a stúdióban voltunk, amikor Szilvi felénekelte. A fiúk mondták, hogy daloljam fel én is, mert Szilvinek túl karakteres a hangja ehhez a dalhoz, ami egyébként nagyon jól passzolt a többi, rockosabb hangzású zenéhez. „Megvették”, így lett, hogy a slágerdalt megnyertem. Óriási siker lett, tulajdonképpen a filmet is ezek után vetítették le többször is normális időben a TV-ben. Voltak persze keserű pirulák is bőven. Például, az akkori kiadónk annyira felbuzdult a siker láttán, hogy kitalálták, csinálnak egy lemez sorozatot, Filmslágerek Magyarul címmel. Csak engem hagytak ki belőle. Ünnepelték magukat vastagon a nagyszerű ötletért és üzleti sikerért. Lelkük rajta! Azért egyszer én hozzávágtam egy általuk szervezett fesztiválon a kapott virágcsokromat az ügyvezetőhöz. Pedig békés ember vagyok, de az akkor úgy adta magát, meg jól is esett. De nem vagyok haragtartó…

 

 

Rock, szerelem és kis herceg

A lemez rockosabb hangzása egyébként szándékos volt részemről, hiszen erősen elkezdtem vonzódni a műfajhoz, annak is a progresszív képviseletéhez.1992-ben Trenka Csaba Gábor megkeresésére csináltunk egy lemezt a regénye alapján Lastofka Beával. Az utolsó lemez, 1993-ban jelent meg, Jó lenne, ha jó lenne címmel. Itt már végig én énekeltem. Új gitárost kerestünk a koncertekhez, találtunk is, meg én is, egy mindent elsöprő szerelmet, egy személyben. Nagy Péter személyében, aki azóta is a férjem, barátom, szerelmem, a gyönyörű lányom apja, és nem utolsó sorban munkatársam.

 

 

Közben megszületett az új zenei kisgyermekem is, a Kis Herceg. Imádom a könyvet, szerintem az élet összes igazsága és „fontossága” benne van. Reklám nélkül, rekordpéldányban kelt el az akkor még kazettán megjelenített album. Később színházban is bemutatásokra került, sőt felkértek, hogy játsszak benne. Én voltam a Róka. Szerettem rókának lenni! Majd Péterrel csináltunk egy zenekart, Twin Peaks néven. Őrülten előremutató, őrült zenék voltak. Kőkemény progresszív metál, súlyos témákkal, pszichedelikus szövegekkel. A zenéket és a szövegeket is én követtem el. Mondanom sem kell, mekkora kontraszt volt a Kis Herceg mellett. Felhasználhattam Bartóktól szerzett infúziómat. Annyira izgalmas volt! Fel is léptünk sok helyen, többek között az akkori Diáksziget nagyszínpadán. Ott voltak az MTV külföldi tévécsatornától is. Annyira „bejött” nekik a zene, hogy a fesztivál összefoglalójára fel is rakták.

Folytatjuk, a második rész itt olvasható: Zenésznek lenni jó 2. rész