Nem sejtettem még, hogy az a pillanat, mikor kikanyarodtál az autóval az udvarunkból, s még láttam egy pillanatra integető kezed – mert biztosan tudtad, hogy az ablak előtt állok és követlek tekintetemmel, amíg el nem tűnsz a látóhatárból – egy választóvonal lesz az életemben. Addigi éveimet csak úgy nevezem „az előtti” és az utána következő évtizedet az „utána jövő” időnek. Ahogy intettél, kissé felcsúszott a karodon a sötétkék pulóver… Mosolyogtam, tudtam, hogy te is ezt teszed. Nem sejtettem, hogy utoljára láttalak…

Nagyon hideg volt. Hatalmas hóban lépkedtünk szorosan egymás kezét fogva. Én rosszkedvű voltam. S ha én rosszkedvű voltam, akkor mindig bajom volt a külvilággal. Azóta is így van.

Nehéz volt a járás, s én mérgelődtem a télre, a hóra, a szélre, a hóviharra. Fáradt voltam és fáztam. Te vidítani akartál, mint mindig ilyenkor. S mint mindig ilyenkor, most is sikerült. „Majd, ha az unokánkat húzzuk a szánkón! Milyen jó lesz!” – mondtad. „Hol van az még?” - válaszoltam, de ettől a mondatodtól valóban másnak láttam azt a rémséges hóvihart. Az „unokánk” szó különös melegséggel töltött el, hiszen az én unokám, neked genetikailag nem lehet az. Talán ettől a különös melegségtől, akkor már úgy éreztem, nincs is olyan hideg.

Peregtek az évek.

Boldogan, vidáman húztam a szánkót, rajta a kislánnyal. Az én kis unokámmal. Egyedül húztam. A kislány kacagott, én csetlettem-botlottam a nagy hóban, de nem voltam fáradt. Pedig nehéz volt a járás, még nehezebb a szánkóhúzás! „Gyorsabban menjünk! Ne állj meg mama, húzd!” – csacsogta a kislány, én igyekeztem eleget tenni a kérésnek. Futottam, a szánkó meg szaladt utánam a kacagó kis unokámmal. Egyszer csak felborult, s nevettünk mindketten. Majd a kezében lévő kis plüssmacit húztuk, s őt is felborítottuk a hóba. Mekkorákat nevettünk!

Tudtam, hogy ott vagy velem.

Nagyon szeretted a Balatont. Ott töltött idődben egyetlen estét sem mulasztottál volna el, hogy megnézd a naplementét. Ültél a víz mellett a kis padon, horgászbottal a kezedben és várakoztál. Sirályok köröztek a víz fölött. Egyszer hattyúk kezdtek játszadozni a kapást jelző úszóddal.

- Bácsi! Miért nem zavarja el a hattyúkat? Elijesztik a halat! Dobjon már közéjük egy követ, hogy elússzanak onnan! – szólt oda egy kisfiú.

- Dehogy dobok! Nem viszik azok a halakat, hanem hozzák! – válaszoltad mosolyogva, s kissé hunyorogva, ahogy a lebukó nap éppen a szemedbe sütött.

Elpakoltuk a kiflit és száraz kenyér maradékokat. Indultunk a mólóra hattyúkat etetni. Vidáman ugrándozott mellettem a kislány. A kis unokám.

- De jó lesz! Etetjük a hattyúkat! Hogy ne legyenek éhesek! – csacsogta. Örömtől és izgalomtól kipirult az arcocskája.

Nagyon messzire akarta dobni a kenyérdarabokat, de épp, hogy csak elérték a morzsák a vizet. A hattyúk nyakukat nyújtogatva, hattyú-hangot hallatva kapkodták el.

- Nézd! Nézd, hogy öjüjnek neki! Bogi eteti őket! – csapta össze a kis kezeit.

A lebukó nap, remegő aranyhidat festett a tóra. „Nézd! Ő a kis unokánk!” – súgtam neked. Mert tudtam, hogy ott vagy velem.

Az ablakon sokáig le voltak húzva a redőnyök. Jólesett a félhomály és a csend. Úgy átölelt. Hallgattam az óra ketyegését a falon. Semmi mást nem akartam, csak a csendben elmerülni. De beszűrődtek a kinti zajok. A lehúzott sötétítőn beszivárgott a napfény. Simítgattak a sugarak. A rolót hézagosabbra húztam. Majd teljesen fel, és kitártam az ablakomat.

Szeretem a napfényt.

Egy csokor ibolya van a vázában. Boldog vagyok.

Képek forrása: Pixabay: 1, 2, 3. A képek módosítva lettek.