VALAKI FOGJA A KEZED AZ ÖRÖKLÉTTŐL FOGVA

Előző rész: A leszülető lélek, és az ő útjelzői

Szórakozottan nézelődve ballagtam a kihalt, keskeny kis utcán, ahol gyermekkoromban is jártam, iskolából hazafelé. Parányit elcsodálkoztam, mert jobb felől, ahol emlékeim szerint egy rogyadozó, füstös szagú kis viskónak kellett volna állnia, ahol iskolás éveimben még egy rémisztően öreg, fekete ruhás, kormos képű kéményseprő mester lakott, most hófehér márvány emlékmű terpeszkedett. Fura, de ahogy megláttam, már tudtam, hogy ez egy emlékmű, bár nem igazán értettem, tulajdonképpen minek az emlékére, viszont magamban kiadós átkot szórtam azokra, aki ilyesmire herdálták a pénzt, aminek az égvilágon semmi értelme.

Kör alakú emelvényen medvék ácsorogtak, mindez fehér márványból. Nagyon nem volt időm elmélázni az értelmén, mivel a medvék közül három lehuppant a földre, és megiramodott felém. Mire megértettem, mi lehet a szándékuk és sarkon fordultam, hogy elfussak előlük, már késő volt, valamiképp elém keveredtek, és rám támadtak.

Aztán mentem tovább, mintha mi sem történt volna, egyenesen haza, illetve a szüleimhez, ahol is közöltem édesapámmal, tudja-e, hogy a lánya meghalt, egy medve ölte meg. Előbb kicsit hökkenten nézett rám, a fejét csóválva, de aztán felébredtem.

Éveken át voltak álmaim, melyek minden valóságnál valóságosabbnak tűnnek, és olyan élesek, hogy képtelenség őket elfelejteni. Az álmok mindig utalnak valamire, tudatni akarnak velünk valamit, csak ember legyen a talpán, aki megérti őket. Sokat a mai napig nem tudtam értelmezni, de eljön majd az idő, amikor megértem az üzenetét, ebben valahogy biztos vagyok.

Egy láthatatlan kéz terelgetett, gyengéden, de nagyon makacsul, határozottan és kíméletlenül egy bizonyos irányba. Ha kell, akkor álmokkal üzen, vagy ezer más módon, a lényeg az, hogy figyelj, és vedd észre az üzenetet. Tudom, mit rontottam el, és mikor, mert bár nem abban a pillanatban, de nagyon hamar megértette velem egy megfoghatatlan erő. Az életem kétszer tört apró darabokra, és került padlóra közben, de ez az erő mindig hajtott, nyüstölt, míg talpra nem álltam. S közben tanított. Valahogy mindig az került elém, amire épp szükségem volt, s közben millió felismerés, millió „hűha” pillanat, millió apró megvilágosodás vezetett oda, hogy most úgy döntöttem, mesélek neked ezekről.

Olyan ez, mintha eléd borítanának több százezer puzzle darabkát, s mindenféle segítségnyújtást mellőzve azt parancsolnák, rakd ki. Fogalmad sincs, mi lehet a képen, semmiféle támpontot nem kaptál, honnan kezdd, mivel kezdd. Rakosgatod, pakolászod, s egyszerre csak elfogynak a darabok. Ránézel a kész képre, s azt látod, egész. Nincs hiány, de nincs kimaradt darabka sem, a szegélyek épek, a kép felismerhető. Ez az az állapot, amire nyugodt lélekkel azt mondod, készen vagy, és helyesen raktad ki. Semmi sem igazol, csak és kizárólag maga a kapott ábra.

Tehát nem állítom, hogy mindenben igazam van. Amit mondok, az sokszor, sőt, legtöbbször saját következtetés, de szentül hiszem, hogy nagyon nem térhet el az igazságtól, mert minden a helyén van. Azt szeretném, ha neked nem kellene újra járnod az általam már megtett utat. Ha hoznál új darabokat, és folytatnád a képet, mert mindig van egy nagyobb kép. Ha együtt döbbenhetnénk rá, pontosan mi a baj a világgal, pontosan mi a baj veled, mi a baj velem. Mi a baj az emberekkel?

A medve például a Szűz csillagkép jele a keleti zodiákusban, ami „véletlenül” az aszcendensem. A Szűz jegy egyik jellemzője a tisztaság-, és rendmánia mellett, hogy hajlamos beleveszni a részletekbe. Olyan apróra szedi a dolgokat, amilyenre csak lehetséges, és az utolsó cafatig mindent kianalizál. Ahogyan tettem én is, az igazság nyomában járva évekig.

Álmomban a medvék megöltek engem, vagyis ÉN megszűntem létezni, pontosabban egy bizonyos énem. Egészen biztosan nem az a kicsi lány, aki még rá tudott csodálkozni a világra, aki még megfigyelte a részleteket, mert benne élt a világban, együtt a világgal. Ő sosem hal meg, mert gyermeki énünk örökké velünk van, legfeljebb elnyomjuk. Ahogy idősödünk, úgy szakadunk ki ebből az egészből, elhatárolódunk, s örök rabságra ítéljük magunkat, a saját magunk által kovácsolt kalitkánkban. Ám ha elhatárolódunk a világtól, akkor a világ is elhatárolódik tőlünk, és bármennyire szeretnénk, sem jutunk hozzá ahhoz, amit egyébként nekünk szánt volna az élet. A kalitkánk rácsai pedig attól illannak el legbiztosabban, ha ismét elkezdünk hinni a mesékben, ahogyan az a kicsi lény, akik valaha voltunk.

Következő rész: Medvék, démonok és csipkerózsika

A novellasorozat előző része itt olvasható.

Kép forrása: Pixabay